victor_istvan_25

Victor Istvánné: "Ez egy nagyon-nagyon régi kép, mert Ágoston (balra lent Gábor bátyja ölében ül), aki most 30 éves, ezen olyan négyéves forma. Ő a legkisebb gyerekünk, és elég sok problémát is okozott, de Isten valami csodálatosan megváltoztatta az életét, mikor már kétségbeestünk teljesen miatta. Sőt énbennem olyan is volt, amikor csinálta a cirkuszokat, hogy hát, ha már ennyi gyereket adtál Istenem, akkor miért ilyen lükét vagy rendetlent? Aztán rájöttem, hogy ezzel a sátán most jól be akar húzni a csőbe, hogy én Isten ellen forduljak, holott nagyon nagy örömmel vártuk Ágostont.

Aztán Gábor jön, aki az ötödik gyerekünk és nagyon összetartoztak egy másik fiútestvérével – majd sor kerül őrá is –, Jánossal, aki őutána született. És csakugyan úgy hívtuk őket, hogy a kutyakölykök, mert együtt mindig csináltak valami nagy huncutságot. Nagyon melegszívű gyerek Gábor, és nagyon nehéz élete van, de Isten fele egy olyan ragaszkodása van, ami sok örömöt ad mindannyiunknak.

S azután jön Örzse, ő a hetedik gyerekünk – Gábor mellett ül –, ő restaurátor lett, és nagyon nagy kézügyességet kapott Istentől meg aktivitást, kreativitást mindenféle dologban. Gyereknek elég nehezen illeszkedett közénk, de köztünk volt mindig. Köztünk volt mindig, csak hát a szigorúságot nehezen tűrte. Aztán jön Zsófi mellette. Zsófi a tizedik gyerekünk, ő nagyon jókedvű, bohóc gyerek volt kicsinek is. Aztán, ahogy alakult az élete, sok mindenféle kanyart csinált, de csodáljuk az Úristent, ahogy őt kiformálta. És akiről meglehetősen rossz véleménnyel voltak a tanárai – bár semmi olyan különösen rosszat nem csinált, legfeljebb Luca napján leszedte a vécéajtókat –, ő most egy kiváló pedagógus lett, aki csodálatosan tud gyerekeket nevelni, tanítani, sőt szülőket tanítani arra, hogy neveljék a gyerekeiket.

Aztán Márti jön, a kilencedik gyerekünk. Rá mindig úgy emlékszem, pici korában egy olyan gyerek volt, hogy feküdt a kiságyában, és a kezével is játszott külön, és a lábával is játszott egyszerre. Szóval az nekem olyan fantasztikus volt, ahogy Márti egyik lábán labda volt, és azt is lökdöste jobbra-balra, és közben a kezében is valami másik játékkal játszott. Ő is tanárnő lett, és csinálja a dolgát. Jóban volt ez a három lány: Örzse, Zsófi, Márti, ők mindig nagyon jóban voltak, és azóta is, most is nagyon jól összetartoznak – attól függetlenül, hogy a többi testvérükkel is jól összetartoznak, de ez egy szorosabb lelki kapcsolat.

Mellette van a Lidike, ő a tizenhatodik gyerekünk. Nagyon jó gyerek volt, túlságosan jó gyerek volt, bár aztán felnőttebb korban elmondta, hogy mennyit küszködött ő avval, hogy magában visszafojtott dolgokat, és nem beszélte ki. Most várja a második babáját, gyógypedagógus. Aztán itt van Judit legelöl, ő a tizennegyedik gyerek. Nem tudok mit mondani, csak azt, hogy nagyon szerettük őket, és Juditot mindig csodáltam. Úgy is hívtuk, hogy Zsebibaba, mert olyan kicsi volt. Előtte Andráska volt kisgyerek, és miután András sérülten született, Andrásra sokkal több figyelmet kellett fordítani, mint Juditra. De Judit nem volt féltékeny. Ezt mindig úgy elcsodálom, hogy ő megelégedett a kevesebb öleléssel, kevesebb törődéssel is, és azt mondja, hogy őneki olyan szép gyerekkora volt, nem emlékszik ilyenekre, mint amik bennem mint anyában felvetődnek kérdések. Családgondozóban dolgozik ő is.

Judit mögött van Ágnes, aki pici kora óta védőnőnek készült, és nagyon boldog védőnő is lett. És hát annyi, annyi szeretetet, kedvességet kaptunk Ágnestől is! Mikor még itt laktunk, Hejcén, ő pedig már végzett védőnő volt, ahogy törődött és nevelgette a testvéreit, a kicsiket segített nevelni, mindig keseregtem magamban, hogy hát ennek az Ágnesnek már a saját gyerekeit kéne totojázgatni, nem a mienket. Még azt is álmodtam egyszer, hogy szültem, és hogy Ágnesnek szültem gyereket, és hát dilemmában voltam, hogy hát azért jó volna megtartani, de én odaadom Ágónak ezt a babát. Na, de hál’ istennek, adott Isten neki három gyereket, és nagyon boldog a kedves, jó gyerekeivel.

Ágnes ölében ül Mári, ő a tizenötödik gyerek. Hát csinált ő is problémákat, de azt mondtam, hogy duplán szerettük Márit, mert az ember a nehezebb adottságú gyerekeit jobban szereti, vagy másként szereti. Azért, mert sajnáltam, mert tudtam, hogy nem boldog a maga életével, mint ahogy én se voltam boldog gyerekkoromban, amikor rossz voltam. S mikor az ember azt érzi, hogy ő se boldog, boldogtalanná teszi esetleg a környezetét is a huzakodásokkal, tehát szenved, egyszerűen szenved, csak teszi magát, hogy ő jól van, de az nem úgy van, ezt magamról tapasztaltam. Én sokat sírtam diákkoromban titokban, amiért ilyen meg olyan voltam. Na, de hát ő is Isten gyermeke, és alakulhat az élete jobban, mint ahogy most van.

Aztán Anna, jó, jámbor Anna. Ők Ágnessel időben nagyon közel álltak egymáshoz, de egészen más természettel. És ráadásul Anna nagyon gyenge volt szervezetileg, Ágó erős volt, és az mindig olyan érthetetlen volt, hogy Anna miért olyan nyámnyila, mindig fáradt… De hát Isten felnevelte őt is, lelkész lett belőle, és mindig elcsodálom, hogy mennyit törődik a testvéreivel, és mennyire felelős értük, és mennyire szereti őket. Sokszor kikötünk nála, az biztos; hogyha utazunk, ott rakjuk le az autót. Ónodon lelkész, ahol édesapámék voltak.

Péter nagyon jámbor, jó gyerek volt, ő a tizenegyedik gyerekünk. Isten nagyon szépen kibontotta az életét. Egy öregotthonban dolgozik, foglalkoztató, öregeket foglalkoztat. Van nagyon kedves felesége is – ketten nagyon jó páros lettek –, és van négy gyerekük, nagyon örültünk nekik. Autószerelő volt először, és azután kezdett el tanulni, azután végzett főiskolákat, és így van most ebben az állásában.

Na, utána vagyunk mi ketten, öregek – Isti és én –, és aztán jön János, a szakállas. János a hatodik gyerekünk. Négyhónapos volt bennem, amikor kaptam egy fertőző agyhártyagyulladást, és az orvosok azt mondták, hogy ezt a babát elveszik, mert meg kell maradni az anyának a hat gyerekkel, meg hát úgyse lesz normális, halmozottan fogyatékos lesz. És én ugyan nem tudtam rendesen beszélni, de azért integettem az orvosnak, hogy nem. Ő azt mondta, hogy én vallási őrült vagyok, és én mutogattam, hogy ő, úgyhogy szörnyülködtek a többi orvosok mellettem. És hát ez egy csoda volt, hogy Isten megengedte, hogy János egészségesnek szülessen. És amikor csinálta a cirkuszokat, meg baj volt vele, akkor mindig mondtam, hogy „János, Isten nem a hülyeségre adta az eszedet, hanem azért adta, hogy használd, és jóra használd”. Hát aztán Isten megfordította az ő életét is.

Ő már elment közülünk egy pillanat alatt két évvel ezelőtt. Lelkipásztor volt, itt maradt a hat gyermekével a felesége. De békességben vagyunk, ha szomorúságban is, mert azt nem lehet mondani, hogy nem vagyunk szomorúak, de Istennek az útjai érthetetlenek, viszont tökéletesek.

Előtte áll Zsuzsó, ő a tizenkettedik gyerekünk. Olyan nagyon jókedvű, nagyon jókedvű bohócgyerek volt Zsuzsó, és emlékszem, egyszer szidtuk, hogy „annyi baj van veled, Zsuzsó, miért vagy ilyen rossz?” – vagy ijesztgettem, hogy „Zsuzsó, baj lesz!” És volt akkor egy gyerekének vagy valami ifjúsági ének, és Zsuzsó elkezdte énekelni, hogy „A bajok jönnek-mennek, Jézus által megszűnnek” – erre aztán el is nevettük magunkat. Nagy csoda, hogy tizenkét év után született neki gyermeke, a kis Rézi, aki most hároméves. És ő is ilyen családsegítő munkában dolgozik.

Mellette magasan áll Dani, a második fiunk. Ő egy csoda folytán lett mentős. Mikor érettségire készült, akkor azon imádkozott, hogy hova is menjen ő tovább, mert nem tudta eldönteni. És akkor a gyerekek lent az utcán játszottak meg nínóztak, és akkor eldőlt benne, hogy igen, ez egy jó jel, és elment mentősnek. Úgyhogy mentőtiszt lett belőle. Nagyon megszerette, annyira, hogy amikor biztatták, hogy menjen mentőorvosnak, azt mondta, hogy ő nem, mert ő annyira szereti a mentőápolói dolgokat. Aztán hívták egy öregotthon vezetésére, úgyhogy most azt csinálja. És hát ő már nagyapa, ő az első nagyapa a családban. A legnagyobb fiának van egy kislánya, aki egyidős a mi mostani unokáinkkal is.

Eszter. Eszter egy kimondottan jó gyerek volt, de ez érdekes módon a születésénél is már így volt. Amikor elmondtam, hogy született, hogy én éreztem, hogy jött ki belőlem, hogy mászott ki belőlem, akkor azt mondta valaki, hogy majd meglátod, milyen segítő gyerek lesz. És ez csakugyan úgy volt. Nem volt közkedvelt a testvérei között, mert ő volt a „bezzeg Eszter” – ugye, aki nem csinált rosszat, nem kapott ki úgy, mint a többiek. Lelkész lett belőle, van öt gyereke. Egyszer nagyon megdöbbentett: úgy imádkozott, hogy „Úr Jézus, én előtted is hadd legyek jó, ne csak az emberek előtt” – akkor éreztem, hogy nincs megelégedve, nincs eltelve magával.

Aztán jön Istike. Isti a legelső gyerekünk; tele volt a szívünk, mert nagyon szép és kedves baba volt. És gyereknek is nagyon szerettük Istit. Az az igazság, én nagyon csodáltam, hogy ő teológiára ment, de miután mi se azt nem mondtuk egyiknek se, hogy teológiára menjen, se azt, hogy ne menjen, elfogadtuk. És bizonyára ott van a helyén, és csinálja ezeket a nagy munkákat, amiket Isten rábízott. Mindig csodálom, hogy ezek az én gyerekeim olyan kreatívak lettek. Ennek az Istinek is olyan ötletei vannak mindenféle dologban, akár a családjára nézve, lakásra nézve, munkákra nézve, családi találkozóknál, hogy ezt mindig, mindig csodálom.

Na, és Isti mellett áll András, a tizenharmadik gyerekünk, aki Down-babának született. Amikor vártam, és bemondtam az asztalnál, hogy gyerekek, lesz egy babánk, Isten ad nekünk egy gyermeket, akkor annyira örültek neki! Még emlékszem, Gábor azt mondta: „Na, édesanya, ne hülyéskedj már, csakugyan lesz kistestvérünk?” – ilyen örömmel várta mindenki. És a nagyszülők is, akik addig mindig prüszköltek, hogy jaj, mi lesz ebből, hogy már megint babát várok… a nagyszülők is örültek neki, édesanya is, édesapámék is, és nem volt aggodalmaskodás, ami máskor mindig előfordult.

Úgyhogy így vártuk Andrást, és erre megszületik nekünk Andráska Down-babának. De én nem tudtam, hogy Down, csak azt tudtam, amikor megszületett és a kezembe tették, hogy ez a baba beteg. Olyan üres tekintete volt, amit én egyetlenegy csecsemőnél sem tapasztaltam, csak Andráskánál. És akkor mondtam az orvosnak rögtön, hogy Andráska beteg baba. „Aj, hogy talál ki ilyeneket?” – mondta. Akkor megjött a gyerekorvos, és neki is mondtam, hogy de igen, ez a baba beteg. „Nem, nem, nem”… senki. Én fújtam a magamét, s ez nagyon rossz volt, hogy egyedül voltam ebben a dologban. Isti se fogadta el, Isti se, édesapámék se, senki, hogy Andráska beteg.

Mikor már többhónapos volt, persze, hogy látszott rajta, a mozgásán. Csendes, jó baba volt, evett is. És akkor egy orvos, egy fiatal barátunk, és akkor neki mondtam: „Laci, ugye, hogy Andráska beteg?” – „Persze, hogy beteg, ki mondta neked, hogy nem beteg?” Aztán Andrást elvittük a Gyógypedagógiai Főiskolára. Ott rácsodálkoztak, hogy egy családi környezetben mennyire másként fejlődik egy Down-baba is: mennyire más a figyelmessége, kapcsolatot hogy lehetett vele teremteni már nyolchónaposan is. Egészen másként, mint amikor intézetbe adják a beteg gyerekeket. Hát mondták is nekem akkor, hogy beadhatnánk intézetbe Andráskát, aztán látogatnánk. Mondtam, hogy Isten nem az intézetnek adta ezt a babát, hanem minekünk azért, hogy minket tanítson rajta keresztül – és csakugyan tanított. Húszéves volt, amikor leukémiás lett, és akkor azt mondták, hogy egy pár héten belül elviszi Isten. De aztán mégis adott Isten nekünk még másfél évet. Amíg bent feküdt a kórházban, ő volt a kórház lelkésze, mert mindenkihez ment, és mindenkit vigasztalt, hogy „szeret az Úr Jézus”.

Dátum: 1970

Adományozó: Károli Gáspár Református Egyetem

Címkék:

Gyűjtemények, aminek tagja: