victor_istvan_31

Victor Istvánné: "Nem volt könnyű gyerek András. Mikor már járni tudott – időben megtanult ő járni is, meg szobatiszta is időben lett –, irtó csavargós volt. Egy ilyen nagy menőinger volt őbenne, ahogy elmagyarázta egy orvosnő nekünk. Neki mindig menni kellett, tehát Andrásra mindig vigyázni kellett éjjel-nappal, mert ha elaludtam… Egyszer el is szökött, akkor már 12-13 éves volt. Felöltözött munkásruhába, és oldaltarisznyát vett, vágott magának kenyeret – ahogy utólag kisült –, lement a tejcsarnokhoz, és felkéredzkedett az autóra, azt mondta, hogy ő megy munkába. Mert ha emberekkel ő valamit el akart érni, akkor egész normálisan beszélt. Úgyhogy hiába kerestük összevissza biciklivel, amikor rájöttünk, hogy András nincs itthon. Aztán telefonáltak Vilmányból, hogy ott letette a tejes autós, mert ott felismerték, hogy ő a mi Andráskánk.

Húszéves volt, amikor leukémiás lett. Nagyon hálásan gondolok vissza az orvosokra, mert ugye, mindenki azt mondja, hogy az orvosok akkor bánnak jól valakivel, ha pénzelik őket, hát nekünk se pénz, se posztó… Minden reggel mentem Andráshoz a hajnali vonattal, és késő délután jöttem el tőle. És annyi szeretettel, annyi felelősséggel kezelték, holott tudták, hogy egy Down-gyerek. Mindent megtettek: szabadságról behívta a főorvos egy másik kórházban dolgozó főorvos barátját, hogy jöjjön, mert a kanült ő tudja csak beültetni Andrásnak jól – amin keresztül az infúziókat kapta –, még ezt is megtették!

Mikor másodszorra olyan súlyos beteg lett, amit nem is gondoltunk mi se, akkor ott kellett hagyni a kórházban. Láttam, hogy bementek nagyvizitre, és úgy jöttek ki a doktornők, hogy törülgették a szemüket. És akkor Annának azt mondja András, mikor én eljöttem: „Anna, anya nem tudja, hogy én nagyon beteg vagyok, engem nem gyógyítanak meg. A doktor néni sírt.” És akkor Anna mondta neki, hogy „Hát igen András, téged hív az Úr Jézus”. – „Hát nem megyek, majd csak akkor megyek, ha jön anya is”. – „De hát anyát nem hívja”. – „De, de akkor majd megyek, ha apa is jön”. – „De nem, apát se hívja, most csak téged hív”. – „Hát én egyedül nem megyek”. És akkor Anna mondta neki, hogy „András, de ott nem lesz kórház, Ágoston nem fog kiabálni, Mári nem fogja bevágni az ajtót.” Azt mondta: „Akkor megyek” – s ez volt az ő lelki előkészítése."

Dátum: 1980

Adományozó: Károli Gáspár Református Egyetem

Címkék:

Gyűjtemények, aminek tagja: